Áldozatprogram
Nem rég beszélgettem valakivel. Tudta, mivel foglalkozom. Nem szoktam nyomulni a „tudományommal”, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ha valaki önmaga nem akar változtatni az életén, akkor a külső nyomás nem segít. Szóval, az illető évek óta gyötri magát, nem tud földolgozni múltbeli történéseket. Ennek köszönhetően rettentően negatívan áll az élethez, és még azokat az ajándékokat sem értékeli, melyeket számára ad az élet. Kényelmesen belehelyezkedett az áldozat szerepébe. Akárhányszor beszélgettem már vele, mindig ugyanazokat a sérelmeit mondja el újra és újra, és ezzel egyre mélyebbre és mélyebbre nyomja magát ebben az áldozati állapotban. Amikor arról volt szó, én miben szoktam másoknak segíteni, az volt a válasza, a saját helyzetében csak ő tud segíteni magán, senki más. Megkérdeztem tőle, hogy az utóbbi 10 évben mit tett azért, hogy továbblépjen. Nem tudott válaszolni.
Sokszor találkozom ezzel a jelenséggel: kényelmes a panaszkodás, az áldozati szerepben tocsogás, az önsajnálat, és közben ezek a negatív energiák, melyeket ezek az emberek teremtenek, tovább rontják az életüket. A lelki problémák lassan fizikai betegségekké változnak, függőségek alakulnak ki (gyakran bánatevés, alkoholizmus, dohányzásfüggőség, stb.), és nem utolsó sorban egyre kevesebb ember lesz a környezetükben, akik szeretnek a közelükben lenni, mert mindenki érzi, hogy negatív körülöttük a légkör. Tehát az áldozat érzését még az is fokozza, hogy egyre magányosabbnak érzik magukat, tehát igazolva látszik az elmélet, miszerint ők áldozatok.
Vajon miért jó ebben az állapotban lenni? Vajon miért nem veszik észre ezek az emberek a lehetőségeket, amikor támogatást, segítséget kaphatnának nem csak egy segítőtől, de körülöttük lévő emberektől, barátoktól, új találkozásoktól? Miért jó magányosnak, elhagyatottnak, áldozatnak érezni magukat, amikor ezen van lehetőségük változtatni?
Mivel több ilyen emberrel találkoztam már, az volt a benyomásom, hogy bár nem jó ez a helyzet, már megszokták. Olyan biztonságos langyos ...víz. Sokkal kényelmesebb panaszkodni, nyavalyogni, „szegény én-t” játszani, mint venni a bátorságot és tükörbe nézni, vállalni a felelősséget azért, hogy ők mit ronthattak el, és mit tehetnének, hogy a rossz lépéseket kijavítsák. Vállalni kellene a felelősséget azért is, amit tehetnének magukért, de nem teszik. Szembe kellene nézni az érzéseikkel még akkor is, ha nehéz.
Mindenkinek van joga és lehetősége javítani a sorsán, bármi történt is. Mindenki kap esélyt, nem is egyet, csak észre kell venni, és bátornak kell lenni, be kell állni a változásba. Ha nem megy egyedül, akkor érdemes segítséget kérni egy erre fölkészült segítőtől.
(Óvakodj azonban az álbölcsesség mögé bújt megmondóemberektől, akik tudják, mit kell tenned! Egy valódi segítő nem mondja meg, mit tegyél, mert nem tudja. Csak Te tudhatod, hiszen a te életedről van szó. Egy valódi segítő segít megfejteni az életed, segít magadat kívülről látni, más szempontokat figyelembe venni, nézőpontot váltani, a saját megoldásodat megtalálni.)